Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. oldal (2011/2)

::Történet mesélő::

Egy lovas sorozatregény

Magazinunk egyik szerkesztője, Dorina - akit nevezhetünk talán a főszerkesztőnek is, hiszen amellett, hogy ő találta ki, hogy hozzuk létre ezt a magazint, szinte minden cikkben részt vállal - nagyon szeret írni történeteket, kisebb regényeket is. Úgy döntöttük, hogy a Golden-Lake Story c. lovas történetét sorra (fejezetről-fejezetre) megjelentetjük magazinunk ezen rovatába. Olvassátok el bátran, nem rossz történet. :)

 

The Golden-lake story

 

I. rész

Minden kezdet nehéz…

 

A történet egy lányról szól. Egy olyan leányzóról, aki sok mindenre vágyott és sosem adta fel, még akkor sem, ha minden olyan borús volt.

Őt Ninának hívják, és alig töltötte be a 14-et. Barna haja mindig kócos, zöld szeme a levelekhez hasonlít. Egy kisvárosban lakik édesanyjával. A város neve Golden-Lake Town. Erdőkkel borított hely, gyönyörű tó partján fekszik. Nina nagyon szeret a hatalmas tó partján merengeni.

De van valami, amit még ennél is jobban szeret! A lovakat! Gyakran álmodozik arról, hogy majd egy szép napon saját lovával vágtat egy díjlovas négyszögben, és majd őt nézi és csodálja mindenki… Vagy a tó partján galoppoznak… Ezek csak álmok.

Igaz ugyan, hogy már fél éve jár egy csodálatosan békés és szép lovardába, ám igencsak meg kell dolgoznia azért, hogy lovaglóleckét vehessen.

Mióta édesapja fogta magát és otthagyta őket nehéz az életük. Az édesanyja, Katie naphosszat dolgozik, szinte sosincs otthon. De Nina-t ez nem zavarja, ő majd magának megoldja a lovaglást.

A lovarda vezetője megengedte, hogy lovagoljon, cserébe ő ellátja a lovakat. Így minden rendben lesz – gondolta Nina. S a kemény munka jutalmaként rengeteget lovagolhat a gyönyörű szürke Pajkoson. Azon a páratlan paripán! Mikor először ült a nyergébe… Szerelem volt az első látásra. Ha annyi pénze volna, hogy megvehesse…

 

*

 

Nina ma reggel 6-kor kelt. Általában 7-kor ugrik ki az ágyból, de ma nagy nap van. A lovarda legjobb lovasa, Tina ma versenyzik. Díjugrat gyönyörű sötétpej lován Aztékon. És az egészben az a legszebb, hogy Nina, az átlagos kis Nina, segíthet neki a lova körül. Ő pucolhatja meg, nyergelheti fel, sőt: A verseny után le is sétáltathatja. Ennél szebb nincs is!

Tina már nyolc éve lovagol, és hat éve ugrat. Számos versenyen indult és rengetegszer nyert. A méregdrága ugólova, Azték egy igen kifinomult teremtés, aki mindenből csak a legjobbat fogadja el.

- Vannak dolgok amitől szó nélkül két lábra áll, s mikor leérkezik vágtat, mint a szél! – mesélte valamelyik nap Tina.

Azték rendkívüli teremtés és díjugratásban verhetetlen. Nina nagyon sokszor nézte őket, hogyan edzenek.

 

Nina kocogva tette meg a tizenöt perces utat a lovardába. Mikor befutott a nagy vaskapun már messziről látta Tina szüleit, Hermant a lovászt és néhány lézengőt, akiket nem ismert. Biztosan ők is a versenyt jöttek megnézni – gondolta.

- Szia Herman, Tina merre van? Segítek neki az előkészületekben. – lépett oda az idős lovászhoz.

- Az istállóban van a lovával. – válaszolt mosolyogva az öreg.

Mikor Nina belépett a tágas istállóba, Tina épp ölelgette Aztékot.

 

 

 

A nagy pej herélt idegesen topogott, nyilván tudta, hogy lesz itt ma valami.

- Á szia Nina, de jó, hogy máris itt vagy! Segítenél lekefélni Aztékot amíg én befonom a sörényét, ha megkérhetlek? – fordult hozzá a szöszke lány.

- Hát persze! Fel is nyergeljem? – kérdezett vissza készségesen Nina.- Hát megköszönném. Nekem még át kell öltöznöm, de 30 perc és indulnunk kell. Apa már leadta a nevezésem, szóval félig meg is vagyunk. – magyarázkodott Tina.

Nina nekilátott lepucolni a ló szőrét, közben Tina sietve befejezte a sörényfonást és már sietett is átöltözni. Miután Nina végzett a csutakolással Azték hátára tette a gyönyörű alátétet és a drága ugrónyerget. Azték türelmesen állt, néha-néha evett egy szál szénát az elé rakott hálóból. Csupán a felkantározás volt nehéz ügy. A herélt folyton felrángatta a fejét, de hála Nina türelmének, végül is elkészült!

- Ó de szép lett! Ez igen Nina! – jelent meg Tina az ajtóban. – Köszönöm szépen! Gyere menjünk a melegítőpályára, 25 perc és én jövök!

- Nincs mit, szívesen pucolgatok. – mosolygott Nina, de azért nagyon örült a dicséretnek.

 

Rengetegen jöttek el megnézni a versenyt. Megyei döntő volt. Tina A/1-ben indult. A pályát már bejárta, most éppen melegített. Edzője folyamatosan figyelte őket, és adta az utasításokat.

Végül lejöttek a melegítőpályáról és a versenypálya mellé lovagoltak. Már csak két lovas volt előttük. Az egyik egy hófehér Arabon épp most ugrotta át a vizestálcás meredeket, a másik pedig szürke lovával türelmesen várakozott.

Aztán eljött az idő, Tina jelzést kapott és belovagolt a pályára.

- Sok szerencsét! – kiáltott még utána Nina.

Tina először ügetett egy kört, majd megállt köszönni a zsűrinek aztán a közönségnek is. Csak ezek után ugratta lovát vágtába.

A starthoz érve a digitális kijelzőn beindult a számláló. Odaértek az első ugráshoz, ami egy oxer volt. Sikeresen átvitték. Következett a legyező, ami nem volt gond számukra. Majd a vizestálcás meredek, a tripel-bar és egy egyszerű ám magas meredek és stb. Az utolsó ugrás egy oxer volt.

Okos tempóban és igen jól haladtak, egyszer sem érintették a rudakat. A célhoz érve megállt a számláló. A legjobb időt futották és már csak négyen voltak előttük, így biztos résztvevői lettek az összevetésnek.

Nevetve ügettek ki a pályáról, Azték önelégülten rázta a fejét.

- Na? Jók voltunk? – kérdezte Tina sejtve a választ.

- Ügyes voltál kicsim! – mosolygott az édesanyja.

- Bár én is ilyen profi lennék! – jegyezte meg Nina 

 

Az összevetésben mindössze hét páros vett részt. A legtöbb lovas gyors tempóban lovagolva próbált a leggyorsabb lenni, de többük belesett abba a hibába, hogy leverték az akadályokat a nagy sietségben. Tinának nem volt nehéz dolga. A nagy herélt vágtaugrásait csak kicsit kellett megnyújtania és így is gyorsan végigértek a pályán nagyon jó idővel.

 

Húsz perc múlva már az eredményhirdetésnél álltak a helyezettek. Tina első lett. Azték kantárjára égkék szalagot tűztek, Tina pedig serleget kapott.

A tiszteletkörnél vidáman vágtattak.

Mikor Tina lejött a pályáról Nina kezébe adta a kantárszárat:

- Gyere, pattanj fel és jártasd le a melegítőpályán! Én meg átöltözöm és hozok valami csemegét Aztéknak. – szólt oda.

- Jaj! Köszönöm! Remélem, nem csinálok vele semmi rosszat… - aggodalmaskodott Nina, mint mindig.

- Ugyan már! – nevetett Tina.

Így hát Nina felült a sötétpej csodalóra, és lépkedni kezdett vele a kis pályán. Milyen kényelmes! És nagyon figyelmes, a legkisebb jelzésre is reagál. A szája pedig rendkívül puha. Pajkost úgy kell rugdosni, hogy gyorsítson, de Azték egy erőteljes rúgásra már vágtatna… - morfondírozott Nina.

 

 

 

Remekül érezte magát ezen a lovon. Körülbelül 15 perc múlva Tina visszaért és egy nagy szatyrot cipelt magával.

- Nina! Gyere, szállj le, adni szeretnék valamit! – rázta meg a szatyrot.

Nina leugrott a heréltről és odaadta a kantárszárat a tulajdonosának, Tina pedig átnyújtotta a szatyrot Ninának.

- Mivel még nincs rendes lovaglóruhád, szeretném neked adni az én régi versenynacim, és az egyik lovaglócsizmám. – mondta mosolyogva.

- Jaj Tina! Én nagyon szépen köszönöm! Tényleg! – mondta hálálkodva Nina.

- Ugyan már! Nincs mit! Sokat segítettél ma nekem! Legalább jobban fog menni a lovaglás. - szabadkozott.

 

Ezen az eseménydús napon Nina nagyon boldog volt. Még aznap felült Pajkosra – persze miután kitakarította az istállót Herman utasítására – hogy kipróbálhassa új felszerelését. Kimentek a tópartra és lassan ügettek a lemenő nap fényében.

Olyan boldog vagyok Pajkos! És milyen jó ez a naci! Tina versenyzett benne… - suttogta a szürke kancának. Tina régi ruháiban profinak érezte magát.

Egyszer mi is megnyerünk egy nagy versenyt Pajkos! Biztos vagyok benne! – mondta bizakodva.

A nyugodt napon még nem sejthette, hogy pár hét múlva megismételhetetlen emlék lesz ez a part menti lovaglás a kancával. És talán minden jónak vége fog szakadni?

 

<<< előző

tovább >>>

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.